Az esőcsináló

 Ez az írás egy olyan zenei fantázia alapján készült, amely Mariannában Hermann Hesse Esőcsináló c. írását  idézte fel. Az esőcsináló (a varázsló) tartalmilag és zeneileg tényleg kapcsolható az alábbi íráshoz, de valójában inkább egy, a már meglévő zenéhez írt történet, melyet itt olvashattok és hallgathattok a beágyazott zenei klipeken (kattints a képekre). Ha érdekelnek részletek a közreműködökről és egyéb műhelytitkok, előbb-utóbb lesznek ezekről  bejegyzések.

A
Amikor a Varázsló élt, a világ még teljesen más volt, mint manapság.- kezdte az öregember az aznap esti farbát. - A férfiak vadásztak,  halásztak, az asszonyok növényeket, gyümölcsöket gyűjtögettek. Az embereknek meg kellett elégedniük azzal, amit a természet kínált nekik.  Amikor a természet bőkezű volt,  jó éveik voltak, hiszen mindenük megvolt. Ám,  ha aszály sújtotta a vidéket,  az asszonyoknak elapadt a tejük, a kisgyerekek és  az öregek meg az állatok is hullottak, mint a legyek. Imádkoztak is a szellemekhez, hogy elnyerjék jóindulatukat, és áldást,  ne rontást küldjenek rájuk.

B

A Varázsló mindenféle praktikákat ismert betegségek és rontás ellen.  Mágikus füveket fogyasztott,  és így kapcsolatba kerülvén a szellemekkel,  kérhette segítségüket a nehéz időkben. Hémanu, mert így hívták, halmas erő birtokosa volt, mégis igen szerényen és alázatosan viselkedett. Azt gondolta, hogy az ő dolga, hogy biztosítsa az emberek jólétét, szolgálja őket. Mindent megtett,  hogy megismerje a természet titkait,  hiszen ha az istenek ilyen csodálatos világot teremtettek, amely tele van szépségekkel és rejtélyekkel, akkor csak úgy tiszteleghetünk előttük,  ha megpróbáljuk megérteni,  amit létrehoztak. 

C

Hémanu rendszeresen kapcsolatba lépett a túlvilágiakkal. A tűz körül, bódító füvektől kiváltott transzban, esetlen táncot járt a villódzó fényben: néha vadul gesztikulálva, néha mágikus mozdulatokat végezve, néha rémisztő kiáltásokkal borzasztva el az embereket, akik tisztelték és nagyon szerették,  hiszen a sámáni mágia segített az ártó szellemeket távol tartani,  és így mindenki jólétben és békében élhetett. Néha megtörtént, hogy az esők egyszer csak ritkábban öntözték a vidéket, majd kezdtek elmaradozni: a fű elsárgult, a levelek hervadttá, törékennyé váltak, mind gyakrabban lobbantak fel bozóttüzek. Minden élőlény szenvedett a szárazságtól. 

D
Hémanu ilyenkor mindent megtett, hogy a szellemeket jobb belátásra bírja. Minden addiginál vadabb túlvilági táncokat járt, áldozatokat mutatott be, jeleket olvasott kőből, vízből, vérből, testnedvekből, rejtélyes varázsigéket mormolt. Fáradozásit, emberfeletti erőfeszítéseit előbb-utóbb siker koronázta:  megjelentek az esőt hozó fellegek, és az ínség odébbállt. A mezők újra zöldek lettek,  kövér fű csalogatta a rétekre a lesoványodott vadakat és visszatért a béke. Hémanut annyira nagyra tartották tudásáért,  hogy a mágikus tisztelet övezte „Esőcsináló” nevet is kiérdemelte.

 

E
Aztán egyszer megtörtént a baj. A vidékre ezúttal olyan szárazság köszöntött, hogy úgy tűnt,  Hémanu összes tudása sem elegendő a természet rendjének visszaállításához.  Mindhiába hívta,  kérlelte a szellemeket: úgy tűnt, azok megharagudtak a halandókra. Talán valaki megsértette őket, talán az emberek valami olyat tettek, ami a nagy szellemek ellen való volt. 

F

A varázsló úgy érezte,  egyedül nem tudja legyőzni a rontást,  ezért úgy döntött,  hogy megosztja titkait egyik tanítványával, így  talán együttes erővel sikerül elkerülniük a katasztrófát. Évszázados titkokat árult el, olyanokat,  melyeket generációkon keresztül féltve őriztek a sámánok, hiszen ezek legalább annyi rosszat, mint jót okozhattak volna.

Hosszú-hosszú hónapokig tartó nélkülözés és nyomorult tengődés után aztán végre egy hajnalban megérkeztek a felhők. Végre siker koronázta Hémanuék együttes próbálkozását! Napokig eső áztatta a szomjazó tájat. A réteket színes virágok lepték el. Az emberek örömtáncot jártak,  peregtek a dobok, s úgy tűnt,  végre visszatér a régi rend világa.

G

Minden ok megvolt az örömre,  csak Hémanut bántotta,  hogy az ősök titkait meg kellett osztania. Ráadásul  tanítványa, Arkan  kezdett úgy viselkedni,  mintha a megmenekülést csak neki  köszönhették volna. Hémanuval pökhendin,  lekicsinylően beszélt, és az egész sikert csak saját kiválóságának tudta be. Megszerzett új tudását sem alkalmazta megfelelően,  az ősök titkát ellenfelei legyőzésére használta fel. A természetről és a szellemekről fennhéjázva  beszélt. Hémanu tudta, hogy ez magatartás az emberekre óriási bajt hozhat. Érezte,  hogy nem tarthat sokáig ez az állapot. A feszültség egyre csak nőtt közöttük. „Miért nem térsz már magadhoz” kérdezte Arkant. „Látod, hogy ebből nagy baj lehet.” -  próbálta figyelmeztetni,  de amaz egyszerűen csak kinevette. 

H
A másik varázsló viselkedése egyre ellenségesebb lett. Minden alkalmat megragadott,  hogy ártson volt mesterének,  hol nyíltan,  hol alattomosan támadta,  az pedig teljesen tehetetlennek érezte magát ennyi gonoszság előtt. Egy napon odáig fajult a helyzet, hogy Arkan megpróbálta a varázslót csapdába csalni és megölni. Ha nem segítették volna Hémanut a szellemek,  aljas terve sikerülhetett volna. Pedig igen nagy szükség lett volna a barátságukra,  hiszen minden addiginál nagyobb szárazság közeledett.

I
Hémanu tudta, hogy ezúttal csak akkor lehet elkerülni a végső pusztulást,  ha emberáldozatot mutatnak be. Azt is tudta,  hogy az isteneknek nem felel meg akármilyen,  hétköznapi áldozat: egy varázsló vérét kell ontani.  Amikor Arkan ezt megtudta,  egyszerűen elmenekült a faluból. Hémanu azonban örült,  hogy az élete árán meg tudja menteni az embereket.  Azért volt mégis nagyon bánatos,  mert a tanítvnya rútul elárulta. Még a szép Ardana szavai sem csillapították égő fájdalmát.

J

Eljött a végső nap. Hémanu csodálatra méltó bátorsággal viselkedett. Utoljára még egy fergeteges sámántáncot járt, azután elhadarta utolsó varázslatát és megnyugvással fogadta el sorsát..
Amint összeesett, megjelentek az első fellegek. Ardana és az asszonyok halottsiratást tartottak a varázsló sátrában,  melynek falán,  mint méltóságteljes dobok,  halkan ritmust vertek az első lehulló esőcseppek.
Hémanu szervezete nagyon erős volt,  így haláltusája sokáig tartott. Talán a szellemek tartották olyan sokáig még ebben a világban,  talán Ardana könnyei?   Azonban kihúnyt az utolsó kis lángocska is,  és a varázsló elindult az örök vadászmezők felé.
Talán meg is érkezett volna,  ha a távoli hegyekben élő fehér varázsló esti táncát járván nem hallja meg a másvilág felé loholó halálkövetek dobogását.  Az őrült ritmustól transzba esve megérezte az Istenek üzenetét, és haldokló társa segítségére sietett. 

K
 

Miután megérkezett,  áldozatot mutatott be a szellemeknek azt kérvén,  hogy engedjék visszatérni Hémanut az élők közé. Dalát és táncát az emberek csodálattal figyelték. Miközben a fehér varázsló varázsdalát kántálta és titokzatos főzettel kenegette a halott testét,  annak fejét Ardana tartotta.

 

L

Egyszer csak változni kezdett Hémanu bőrének színe,  majd megrebbent a szempillája.  Ám a  túlvilág szellemei ragaszkodtak már megszerzett jussukhoz: csak egy másik élőért cserébe engedhették vissza foglyukat. Ardana elfogadta az áldozatot.  Az Esőcsináló nem halhat meg! A többórás szertartás után Ardana holtan rogyott össze.

 

M

A varázslat azonban sikerült. Az asszony teljes életereje immár átszállt a varázslóba. Emlékei egymás után tértek vissza. Amikor azonban Ardana elvesztése eljutott a tudatáig, a felismerés iszonyú kínt, mérhetetlen szenvedést okozott. De az élet ment tovább... A természet bujább lett,  mint valaha, a rétek bővelkedtek vadakban, az erdők gyümölcsökben, és a fiatalok esküvői dobjaitól visszhangzott az egész világ. Hémanu még sokáig élt,  és mindenki mélységesen tisztelte a nagy varázslót,  azt, aki esténként a játszadozó gyermekeket nézegetve szomorúan Ardanára gondolt. Hát ez a varázsló története. - fejezte be az öreg az aznap esti mesét,  miközben körbe hordozta tekintetét a hallgatóságon.

N

Epilógus: az emberek  újra bőségben élhettek. Az élet egy nagy ünneplés volt.  Tamtamok és vadul táncoló lábak dobogó zaja töltötte be az éjszakákat. A lányok hasa gombölyödve jelezte, hogy asszonnyá váltak, az állatok  degeszre tömhették magukat a zöldellő fűvel. A falu szépen gyarapodott, s már senki nem gondolt Arkanra, akit a távoli hegyek között a száműzetésben agyonsújtott a mennykő. Hémanu Ardanaról álmodva halt meg 105 éves korában.

O